Fény az éjszakában
˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙

Hűvös éjszaka volt eme késő szeptemberi estén. A fák nyögve hajladoztak a szélben, miközben az minden akadály nélkül táncolta be magát a sűrűbe halkan fütyörészve. A tintakék égbolton apró gyöngyökként ragyogtak a csillagok. A sápadt telihold fényével ezüstös színbe öltöztette a világot. A távolban halk tücsökciripelést lehetett hallani, mibe néha-néha bagolyhuhogás is vegyült.

A kastély legmagasabb tornyának kilátójában egy lány állt magányosan. A fényben fürdő rengeteget nézte csendesen, elmerengve. Azonban hirtelen másra terelődött figyelme…
Az erdő szélére merészkedett egy gyönyörű őz. Látszólag nyugodtan legelte a füvet, bár fülei folyamatosan mozogtak, a legkisebb zajra is figyelve. Az egyik bokor hirtelen megmozdult. Az őz felkapta fejét, és idegesen körbekémlelt. A lány összeráncolta a szemöldökét és tovább figyelt. Az őz újabb neszt hallhatott, mire úgy döntött nem kockáztat, elfut. Ekkor egy fekete farkas ugrott ki a közeli bokorból, és eredt a nyomába. Az üldözött futott, ahogy a lába bírta, hiszen az életéért küzdött. Az őz gyors szívdobbanásai megegyeztek a toronyban álló szemtanúéval. A farkas viszont gyorsabbnak bizonyult. Ráugrott az őz hátára, egy halk nyikkanás és az állat átharapott torokkal, élettelenül feküdt a fűben. A vadász elégedetten nyalta le szája széléről a vért, mikor valószínűleg állati ösztöneinek köszönhetően megérezte, hogy figyelik. Felkapta a fejét, és egyenesen az őt bámuló szempárba nézett. A lány szemei lassan elkerekedtek és szívverése is erősödött, ahogy belepillantott a sárga szempárba, amik egyenesen őt nézték. A farkas büszkén, mégis fenyegetően nézett rá. Aztán megváltozott a tekintete, és a lány most úgy érezte, mintha a fekete halál kinevetné őt, mire ő még mindig döbbenten meredt rá. Az állat megunva a bámészkodást, és ösztöneire hagyatkozva, visszafordult zsákmányához, és nyakát harapva a sötét erdőbe húzta.
A toronyban álló, lehajtotta fejét, haja arcába hullott.

A holdat egy fekete viharfelhő takarta el, sötétség borult a világra…
Az élet rendje, az élet körforgása. „Mindenki azért születik a földre, hogy véghezvigyen valami fontos tettet az életben. Van, aki többre hivatott. Azonban akad olyan is, akinek csupán egy kavicsot kell arrébb raknia.”
A hirtelen jött csöndet egy halk koppanás törte meg. Egy angyal könnye a földre hullott. Majd ezt követte több is. Az eső megállíthatatlanul kezdte áztatni az anyaföldet.
A lány hosszú haját meglebegtette a szél, így láthatóvá vált az arcát keretező ezüstösen fénylő csíkok. Csukott szeme sűrű, fekete szempillái néha-néha megrezzentek, miközben újabb fénylő csíkoknak engedett szabad utat. Siratta a sötétséget, siratta az őzet, siratta az emberek gaz tetteit, siratta a halált…

Az eső hangjába, most halk léptek zaja is vegyült, de a sirató nem foglalkozott vele. A lépcsőfordulóban egy magas alak bukkant fel. Világos hajánál csak szemei világítottak jobban. Kezével megborzolta vizes haját, ezernyi cseppet szórva minden irányba, így az most úgy állt, mintha felzselézték volna; még sármosabbá téve viselőjét. Rögtön kiszúrta a korlátnál álldogáló alakot, így lassan felé kezdett sétálni. Mikor meglátta a lány arcát, csak felsóhajtott, rákönyökölt a párkányra és az éppen előbukkanó holdra szegezte tekintetét. Csöndben álltak egymás mellett, egyikőjük se szólalt meg. Egyik se vágott a másik fejéhez valami gorombaságot, egyikkőjükből sem áradt semmi gúny, megvetés.
- Mi történt? – szólalt meg végül a fiú, kellemesen mély, férfias hangján, de választ nem kapott, csak egy szipogást. Újra ráemelte tekintetét és fürkészte egy rövid ideig. Végigfutott a gyönyörű aranybarna szemeken, melyek most duzzadtak és vörösek voltak a sírástól, a pisze orron, a finoman telt ajkakon, a fényes hajzuhatagon. A mindig magabiztos, vidám és makacs lány helyett, most egy megtört, görnyedt valakit látott, akit nem ismert. Ő nem olyannak ismerte meg a lányt, aki könnyen felad valamit, ráadásul mindig mosolygott. Most valami szörnyű dolog történhetett, ami ennyire kikészítette, tudta jól.

A viharfelhők lassacskán elvonultak, átadva helyüket a tiszta égboltnak és a csillagoknak. A fiú nem bírta tovább, és újra a lányra nézett. Hajának és arcának földöntúli fényt kölcsönzött az égitest, ahogy ezüst fényével körbefonta. Gyönyörű látvány volt, akár…”egy tündér” – gondolta álmélkodva. Ám bár lassan feladta a reményt, hogy kap valami féle magyarázatot, ezért sóhajtott egy aprót, és elindult a lépcső irányába.
„Nem is tudom miért jöttem utána… hiszen Ő csak egy…” – gondolatiból egy papír csörgése rázta ki. Megtorpant, és nagyon lassan fordította fejét a zaj irányába. A tündér egy gyűrött levelet tartott a kezében, amit most felé nyújtott. Ő egy darabig csak némán és mozdulatlanul nézte a papírt, majd teljesen felé fordult. A levél tulajdonosa ráemelte könnybe lábadt barna szemeit, és kicsit megmozgatta amúgy is remegő kezeit, benne a papírral. A másik értette a célzást. Lassú, kimért mozdulatokkal közelítette meg, és vette el a levelet. Figyelmesen olvasta a szálkás betűket, amiket látszólag remegő kézzel írtak. Hirtelen megértett mindent. Igaz, hogy nem vele történt ez a szörnyűség, mégis elfogta a szomorúság, ahogy újra belepillantott a fájdalmas szemekbe. Nem tudta, hogy mit tegyen, hiszen ő nem volt az a vigasztaló típus. Azonban, ahogy meglátta, hogy újabb könnyfolyam indul útnak, rászánta magát a cselekvésre; gyors mozdulatokkal megszüntette a köztük lévő távolságot. Nem tudta, hogy a másik, hogy fog viselkedni, de ez most a legkevésbé se érdekelte. Úgy érzete, erre nem csak a lánynak, de saját magának is szüksége van. Döbbenetére nem ellenkezett, csak még jobban hozzábújt. Ezen felbátorodva, még erősebben magához vonta a lányt, és simogatta selymes haját.

A gyertyák és fáklyák a kastély körül még égtek utolsó csonkjukkal, az olvadt viasz azonban már megkeményedett alattuk. Nem tudták meddig álltak ölelkezve, de nem is érdekelte őket. Most csak elmerültek egymás meleg ölelésében, és élvezték, ahogy lelkük nyugalomra talál. Ahogy visszagondoltak tetteikre, amiket egymás ellen követtek el, hirtelen nagyon gyerekesnek tartották magukat. Vakon gyűlölték egymást, pedig kezdetben egyikőjük se tett semmi megbotránkoztatót a másik ellen. Mégis volt egy berögződésük, egy megtanult lecke, miszerint a másik az első számú ellenség. Ezt a leckét már egészen kicsi koruk óta beléjük nevelték a családfők, és ők gyermeki hiszékenységgel, vakon hittek ebben.
Ahogy felismerték, és elfogadták a tényt, miszerint ők egyáltalán nem utálják egymást, hirtelen, mintha maguk mögött hagytak volna valamit. Mint mikor egy csődör kedvére szeretne vágtázni, de nehéz és nyomasztó terhe ezt nem engedi. Aztán hirtelen felszabadul, elhagyja szemellenzőjét, és végre kedve szerint szabadon száguldhat a hívogató végtelenség felé.
Az ölelkezők is így érezhettek, mikor az egyik megmozdult az őt ölelő karok között. A lány felnézett az ezüstösen fénylő szemekbe, miközben kibontakozott a biztonságos ölelésből és halványan elmosolyodott. A gyönyörűen világító szemekből nem áradt többé lenéző gúny, ahogy az aranybarnákból sem. Megnyugodott a lelkük.
- Köszönöm! – A hosszú ideje tartó csöndet egy halk csilingelő hang törte meg.
A fiú láthatólag egy kicsit zavarba jött. Most volt az első alkalom, hogy a lány kedvesen szólt hozzá, furcsa volt neki a helyzet, mégis jól eső. Erre a gondolatra elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
- Gyere! – nyújtotta felé a kezét.
A lány még mindig mosolyogva bólintott egy aprót, majd a kezet elfogadva, elindultak. Azonban a barna szemek újra a Holdra szegeződtek, így megtorpantak. Kihúzta kicsi, nőies kezét a férfias tenyérből és gyorsan visszasétált a korláthoz. Előretámaszkodott két kezére, úgy, hogy lábai nem érték a talajt, és így suttogott a kör alakú égitestnek:
- Viszlát, Nagymama! Nagyon fogsz hiányozni, de örökké Szeretni foglak! –Nézte egy percig némán a Holdat, amelyben most hajdani nagyanyja arcát látta mosolyogni.
- Lilly…? – egy tétova hang, mely most az Ő saját nevét mondja, nem az ellenséges nevet, a két család között.
- Megyek már…Scorpius! – mondta boldogan, majd elnyelte őket a végtelen, amely most annyi lehetőséget kínál nekik. És ők szabadon dönthetnek, melyik ösvényre lépnek.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.